ÁLDOZATOK – A NÉPEK LELKI ÜDVÉÉRT
Szukkot – a már említetteken kívül – egyben a Betakarítás ünnepe is. A földműves nép igazán akkor tud örülni és vigadni, ha egész évi munkájának eredményét, a betakarított termést, már a magtárban, szérűben vagy hordókban tudja. Ehhez társul még, hogy most már felmehet Jeruzsálembe, a szépséges fővárosba, a szent városba, ahol különös élmény vigadni.
Pedig nagyon sokan tartózkodtak ez idő tájt ott, de a Misna szavai szerint "soha nem mondta senki, hogy szűk nekem a hely Jeruzsálemben" ( Ávot, 5,5). És nem voltak kicsapongások sem, mert ettől megvédték őseinket a Tóra törvényei.
Eredeti forrásokból tudjuk, hogyan zajlottak le ezek az ünnepségek, hogyan és miként gyülekeztek a különböző vidékek lakosai, milyen zenei kísérettel vonultak, hogyan fogadták a kívülről jövőket.
Tudjuk, hogy Szukkot minden napján egy sereg áldozatot mutattak be a Szentélyben, többek között hetven ökröt – a világ hetven népének lelkiüdvéért könyörögve. Ezen kívül minden áldott nap megtartották a Vízmerítés – bét Hásoévá – ünnepséget is. Ennek a szokásnak az eredete a prófétai vers "és merítsetek vizet ujjongva" (J esájá 12,3).
Szukkot félünnepének minden napján a Szentélyben vizet öntöttek az oltárra – az áldás jelképeként. A szadduceus szekta – a fenti prófétai verset – másként értelmezte, így papjuk a vizet nem az oltárra, hanem saját lábára öntötte.
Bö1cseink állították, hogy "aki nem látta a Vízöntés ünnepségét Jeruzsálemben, az nem tudja, mi az igazi vigasság, és aki nem látta Jeruzsálemet fénykorában, annak fogalma sincs, milyen is egy gyönyörűséges, szemet gyönyörködtető város".
Ehhez még hozzáteszik, hogy nemcsak szellemiekben kell kifejezésre jutnia az örömnek, hanem a mindennapi életben is, ezért a férfiakat húsból és borból álló ünnepi lakomával, a nőket pedig ékszerrel és szép ruhákkal kell megörvendeztetni. (Pszáchim 109.)
HALACHIKUS TUDNIVALÓK
1. Ez a harmadik zarándok-ünnep. A Betakarítás ünnepének is nevezik, ezért a hagyomány szerint ez "örömünk évada" .
2. A Sátoros Ünnep Izraelben nyolc napig, más országokban kilenc napig tart. Itt is – akárcsak Pészachkor – Izraelben az első és utolsó nap, a diaszpórában pedig a két első és a két utolsó nap a tényleges ünnep, a közbenső napok, azaz öt nap, ún. fél-ünnepek (Chol Hámoéd). Ebből az ötödik nap Hosáná Rábá néven ismeretes.
Az utolsó nap – mind Izraelben, mind a diaszpórában – a Szimchát Tóra (a Tan örömünnepe). Ekkor fejezik be a teljes Tóra hetenkénti felolvasását – ami egy évig tart – és kezdik el ezt előlről.
3. A Szukkotot két dolog jellemzi: az egyik az, hogy az ünnep első hét napján kizárólag – az erre a célra készült – sátorban étkezünk (sokan még ott is alszanak), a másik pedig az ún. ünnepi csokor , melyre minden nap elmondjuk az áldást.
4. Az ünnep minden egyes napján elmondjuk a teljes Hállél (hálaadó) zsoltárt.
5. Ugyancsak minden nap elmondunk egy részt a Hósáná (Hozsanna) imaciklusból, és Hosáná Rábbá napján hétszer körbejárjuk a – zsinagóga közepén lévő – BIMÁ-t (Tóra-olvasó asztal).
6. Az utolsó napon, a Mázkir ima elmondása után, esőért könyörgő imát mondunk, hogy a föld bő termést adjon.
7. Félünnepen esténként összejöveteleket szoktak tartani ( Szimchát Bét Hásoévá), ahol terített asztal mellett vidáman ünnepelnek.
CHASZID TÖRTÉNETEK SZUKKOTRA
Az "APAGYILKOS" ÉS A SÁTORDÍSZ
A haszid rebbék, erev Szukkotkor – amint az a szent Ár'i (Askenázi Jichák Lurja) irja könyveiben – a szokásosnál több cedákát (adományt) adnak és fokozottabban gyakorolják jótékonyságukat. A cádikok ilyenkor erejükön felül adakoznak és gyakran sikerül híveiket is magukkal ragadni.
A lechovitsi reb Mordecháj még Jom Kippur előtt nagy mennyiségű deszkát gyűjtött össze, hogy amikor eljön a Szukkot építésének ideje, (kölcsön)adja a város szegényeinek, legyen nekik is miből felépíteni a sátrat.
Egy alkalommal már mindent szétosztogatott, amikor egy szegény sánta suszter jött hozzá, aki ismerte a cádik szokását, de annak már végképp nem volt miből adnia. A suszter házról-házra járva próbált egy kis deszkát szerezni, hogy valahogy mégis teljesíteni tudja a sátorépítés micváját – de nem járt szerencsével.
Látta ezt a rebbe, és sírvafakadt a szegény suszter hiábavaló fáradozása miatt, majd felkiáltott:
– Világ Ura! Láthatod, hogy fiaid mily odaadóan próbálják betartani parancsolataidat. Ez a szegényember is mennyi fáradtsággal igyekszik eleget tenni a micvének. Nézz le ránk, Uram, Teremtőm és könyörülj meg rajtunk, áldd meg népedet és terjeszd ki rájuk védő sátradat!
Amint fohászát befejezte, hirtelen eszébe jutott, hogya padláson maradt egy pár szál deszka. Sameszának meghagyta, hogy szaladjon a suszter után és adja oda neki és mindjárt segítsen is felépíteni a Szukkát.
* * *
Reb Chájjim, a cánzi cádik, mindig nagyon sok cedákát adott, azaz sok pénzt osztott szét a szegények között. Míg háza népe igen szűkösen élt, ő minden fillérjét jótékonyságra fordította.
Ez a szokás Szukkot előtt még fokozottabban nyilvánult meg nála, mert ha épp nem volt pénze, képes volt kölcsönöket is felvenni, akár zálog ellenében is.
Egyik fia meg is kérdezte tőle:
– Apám, én nem láttam egyetlen szent könyvben sem, hogy akkor is kötelező a cedáká, ha már a család nélkülöz.
Megharagudott a cádik a fiára és azt mondta neki:
– Csodálkozom, hogyan lehet az én fiam ilyen "apagyilkos"! Jól tudod, hogy apádban nincs se Tóra, se Istenfélelem, mindössze egy csöppnyi hajlandóság jótékonyságot gyakorolni. Ezt is el akarod tőlem venni?
Egy másik ilyen alkalommal, amikor már minden pénzét szétosztotta, reb Chájjim fiai kénytelenek voltak kölcsönt kérni, hogy saját maguknak is tudjanak sátort ál1ítani és feldíszíteni. Este, amikor a rebbe bement az ünnepi sátorba azt mondta:
– Az emberek a sátrakat mindenféle szép és drága díszekkel ékesítik.
Nálam ez nem így van. Az én Szukka-díszem a cedáká, a jótékonyság. Ez a sátor igazi dísze.
A SZUKKA ÉS A BÍRÓ
A nadvornai bíró nagy antiszemita hírében állott. Szukkot ünnepe előtt a városban járvány tört ki, és a hatóságok mindenkit a tisztasági előírások betartására szólítottak fel, hogy megakadályozzák a járvány terjedését.
A szentéletű reb Mordecháj, nem törődve a járvánnyal – szokásához híven – nagy sátrat állított fel az udvarában.
A bíró, tudomást szerezvén erről, kötelezte a rebbét, hogy bontsa le a sátrat, mivel azt törvénytelenül építette fel. Amikor a rebbe nem tett eleget a parancsnak, rendőröket küldött rá, de azokkal is közölte, hogy nem azért építette, hogy most lebontsa.
Mikor a rebbe az idézésre sem ment el a bíróhoz, az kénytelen volt maga felkeresni, hogy érvényt szerezzen parancsának. Súlyos büntetéssel fenyegette meg a rebbét, ha nem bontja le azonnal a sátrat.
– Vedd tudomásul – mondta ekkor a rebbe – az én nagyapám a premisláni szent rabbi Meir volt. . .
– Mit érdekel engem a nagyapja – dühöngött a bíró – azonnal rombolja le azt a vityillót. Végeztem.
A rebbe megismételte, amit a nagyapjáról mondott, majd arra kérte a bírót, üljön le, és hallgasson meg egy érdekes történetet.
A bíró – megunván a vitát – hajlandónak mutatkozott leülni, hogy végighallgassa a rebbe történetét:
Élt egyszer egy pópa, kinek tíz fia volt. Szép, magas, egészséges volt mind a tíz, sudárak, mint a cédrusfák.
Ennek a pópának volt egy nagy gyümölcsöse, szebb nél szebb fákkal melyeken finomabbnál finomabb gyümölcsök teremtek.
Gondolt egyet és elhatározta, hogy a gyümölcsös mellett virágokat is ültet. Ehhez viszont ki kellett vágnia néhány fát, hogy helyet csináljon a virágoskertnek.
Alighogy bevégezte a virágok ültetését, fiai váratlanul és egymásután valamilyen titokzatos betegségbe estek. A legkisebb kivételével mindegyikőjük meghalt, s úgy tünt, az sem kerülheti el sorsát.
A pópa mindent elkövetett, hogy megmentse legalább a legkisebb fiát.Elhozatta a legjobb orvosokat, és még kuruzslókhoz sem átallott fordulni.
Mikor minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, azt tanácsolták neki.
utazzon el a premisláni rebbéhez, aki csodatevő hírében állt, hátha ő képes lesz valamit tenni.
Amikor a rebbe végighallgatta a történetet, azt mondta neki:
– Szép gyümölcsösöd volt, tele szép, egészséges fákkal, de neked virágos kert kellett, ezért kivágattad Isten fáit. Ezért Isten kivágatta a te fáidat."mert az ember a mező fájához hasonlít" (5Mózes. 20,19). Mivel azonban idejöttél és még nincs minden veszve, ígérem neked, hogy legkisebb fiad megmenekül és életben marad.
És a premislani rebbe imádkozott, hogy az Isten gyógyítsa meg a pópa fiát, hogy ezáltal is megszenteltessék neve a világban. Imája meghallgatásra talált, a fiú életben maradt és azóta meglett ember lett.
– Most pedig – fejezte be történetét a rebbe – tudd meg, hogy ez gyerek, a pópa legkisebb gyereke, te vagy. Ezekután, kérdem én, ezt érdemlem tőled, amiért a nagyapám megmentette az életedet?
Amikor a rebbe az utolsó szót is befejezte, a bíró , megrendülésében, csak dadogni tudott:
– Bocsásson meg nekem, rabbi úr. Valóban minden úgy történt, ahogy elmesélte. Építsen annyi sátrat, ahányat csak akar, nem lesz egy szavam se.
A rebbe megbocsájtott, a bíró pedig békében távozott.
***
Szukkotkor – az előírások szerint – kizárólag a sátorban lehet enni és inni, kivéve ha esik az eső. Ez pedig azért van így, mert "aki szenved (micvától) az mentesül a Szukka parancsolatától".
A haszidok azonban rendszerint nem élnek ezzel a könnyítéssel, akkor is a sátorban étkeznek, ha zuhog az eső.
Reb Fisl, a sztrikovi rebbe, akkor is a sátorban evett, ha úgy esett, mintha dézsából öntenék. Megkérdezték tőle, miért viselkedik így, hiszen egyértelműen elő van írva, hogy ilyenkor be kell menni a házba, és "mindenki, aki fel van mentve a Szukká parancsai alól és nem él a felmentéssel, az nem kap jutalmat ezért és közönséges fickónak számít. . ." (Sulchán Áruch).
A rebbe megvonta vállát, és közölte, hogy inkább legyen "közönséges fickó", csak ülhessen a sátorban. . .
* * *
Hasonlóképp vélekedett az izsbitzi rebbe, reb Mordecháj Joszéf Leiner, is.
– Attól függ, mitől szenved jobban az ember – szokta volt mondani – hiszen a felmentés oka a "szenvedés" (mármint az esőtől). Na már most, ha valaki jobban szenved attól, hogy nem teljesítheti a Szukká parancsát, akkor köteles a sátorban akkor is ülni, mikor esik az eső.
A kocki reb Mendele szintén a sátorban ült akkor is, ha esett az eső. Ezt ő így magyarázta meg:
– Egy zsidó, aki képes érzékelni az ünnepi sátorban, hogy esik az eső és ettől szenved – az ilyen zsidó valóban nem érdemes arra, hogy a sátorban üljön. . .
FURCSA VENDÉG A SÁTORBAN
Egyszer volt. . . egy Szukkot előtti napon, az aptai Ábrahám Jósua Hesl házában egy fillér nem sok, de annyi sem volt található. Felesége ezért szomorúan, ölbetett kézzel ült otthon, hiszen nem volt miből bevásárolni és az ünnepre felkészülni. A rebbe mentegette magát előtte, mondván, hiszen ő mindent elkövetett, épített egy szép Szukkát is, hogy a micvát betarthassa. Minden további a jó Isten hatalmában van. Ezzel elvonult a Tanházba és ott töltötte egész napját.
Délfelé egy gazdag zsidó tért be a rebbe házába. Arra kérte a rebecent, hadd tölthesse az ünnepet házukban, mivel már nem érne haza az ünnep bejöveteléig.
A kérés hallatán a rebecen sírvafakadt és szomorúan mondta a jövevénynek:
– Uram, örömmel tennék eleget megtisztelő kérésének, de nézze, házamban egy falat ennivaló nincs, és nem is tudtam semmit késziteni az ünnepre. Nincs se hús, se bor, se kalács, se hal – semmi. Még száraz kenyér sincs. Ha legalább gyertyák lennének az ünnep tiszteletére… – fakadt újból könnyekre az asszony.
– Ha csak ez a baj, nincs semmi gond – szólt az ismeretlen vendég.
Kérem fogja ezt a pénzt, és vegyen meg mindent, amire az ünnephez csak szükség van. És ne fukarkodjék a kiadásokkal!
Ezzel átnyújtott a rebecennek négy arany dukátot. Az boldogan sietett a piacra, ahol bőségesen bevásárolt az ünnepi vacsorához.
Estefelé a vendég elment a templomba imádkozni. A templomból kijövet odalépett a rebbéhez, most őt kérvén, hogy hívja meg az ünnepi vacsorára.
A rebbe szégyenkezve vallotta meg az idegennek, hogy neki sincs mit ennie. Ezzel elbúcsúztak egymástól, a rebbe indult hazafelé, az idegen pedig messziről követte őt, hogy ne vegye észre.
Amint a rebbe a magakészítette sátor elé ért, felsóhajtott:
– Sátor, sátor! Megtettem mindent, amit csak tehettem. Szépen feldíszítettelek, ahogy illik és most mégis szégyenlek bemenni.
Dehát mégiscsak be kellett mennie, és amikor kinyitotta az ajtót meglepve látta a terített asztalt, a kalácsot a terítő alatt, a tálban illatozó halat és az égő gyertyákat. A rebecen és az egész család mosolyogva üdvözölték és kívántak neki jó ünnepet.
A rebbe egy szóval sem kérdezte honnan került elő mindez, hanem ő is jó ünnepet kívánt mindenkinek, majd elmondta a kiddust.
Meglepetéssel tapasztalta ugyan, hogy a vendég is ott ül közöttük, de erre sem szólt egy szót sem.
Vacsora után a rebbe felsóhajtott és azt mondta:
– A jó Isten küldött nekem ünnepre valót, de honnan veszek etrogot és lulávot ami nélkül elképzelhetetlen az ünnep?
– Van egy szép és kóser etrógom – szólalt meg ekkor a vendég – meg egy szép, egyenes lulávom is.
Az aptai cádik annyira megörült ennek a váratlan fordulatnak, hogy átölelte vendégét és táncraperdült vele.
Reggel a rebbe anélkül ment el a templomba, hogy érdeklődött volna vendége kilétéről. Mire hazajött, a vendég haldoklott és néhány óra múlva örökre le is hunyta szemeit.
Ez idő óta szokás az aptai cádik leszármazottainál, hogy minden évben, erev Szukkotkor, mécsest gyújtanak az egykori rejtélyes vendég emlékére, akiről senki nem tudja – csupán sejti – hogy ki volt.
* * *
Reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik sátrába nem a hitközség előkelőségeit, Talmud-tudósokat, gazdagokat hívott meg, hanem egészen egyszerü ismeretlen zsidókat.
Az emberek kíváncsiak voltak, miért pont ezek társaságát keresi, mire ő ezt a magyarázatot adta:
– Amikor az idők végén eljön majd a Messiás, meg fogják hívni a cádikokat abba – a legendásan híres – sátorba, amit a Leviatán bőréből készítettek. Én, Lévi Jichák, nagyon szeretnék majd a meghívottak között lenni, és amikor megpróbálok besurranni, megállít az ajtónálló angyal és megkérdi: Hogy jössz te ahhoz, hogy egyszerű ember létedre befurakodj a cádikok és világnagyságok közé?
Erre a kérdésre azt fogom válaszolni, hogy én, a saját sátramba mindig egyszerű embereket szoktam meghívni és sosem szégyeltem társaságukat. . .
* * *
Érdekes kérdést tett fel egy haszid rebbe a Szukkottal kapcsolatban. Hogy van az, hogy Pészách előtt a hitközségekben mindent elkövetnek annak érdekében, hogya szegényeknek legyen mit enniök a nyolcnapos ünnep során. Ugyanakkor, Szukkot előtt – ami egy nappal még több – nem észlelhető ilyen odaadó készülődés. Mi ennek az oka?
– Igen egyszerű erre a válasz – mondta – Pészachhal kapcsolatban a Tóra előírja, hogy "Hét napon keresztül egyetek maceszt". Ezzel szemben Szukkottal kapcsolatban az előírás úgy szól, hogy "Hét napon át a sátorban üljetek" – evésről azonban szó sincs. . .
ELŐKELŐ VENDÉGEK (USPIZIN) A SÁTORBAN
Az alábbi történetek forrása az a zsidó hagyomány, miszerint a Szukkot ünnepének minden napján egy előkelő vendég (Uspiz = vendég, arameusul) jön a sátorba, akinek a tiszteletére áldást kell mondani, illetve egy arameus nyelvű szöveget, mellyel meghívják a vendéget.
Az előkelő vendégek pedig nem mások, mint a három ősatya, Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint Mózes, Áron, József és Dávid.
Nos az, aki a hét ős közül valamelyik nevét viseli, az fogadja a vendéget és ad kiddust a tiszteletére.
* * *
A szentéletű reb Pinchászt, a kositzi rebbét, rendkívül zavarta, hogy folyton jönnek hozzá a haszidok, kérdésekkel, ügyes-bajos dolgaikkal zaklatják, s így nem marad elég ideje sem a tanulásra, sem Isten szolgálatára. Elhatározta, arra kéri Istent, hogy az emberek ne szeressék őt annyira, inkább egy kissé viszolyogjanak tőle, és akkor békén fogják hagyni.
Így is lett, az imája meghallgatásra talált. Ettől kezdve bezárkózott a négy fal közé, nem csinált egyebet, mint tanult és imádkozott, nem váltott egyetlen szót sem senkivel. Kizárólag ima alatt volt emberek között, mert naponta azért együtt imádkozott a közösséggel.
Szukkot előtt aztán nagy gondban volt, mert senki nem akarta a rebbének megcsinálni a sátort, hiszen a zsidók igencsak utálták őt. Végül kénytelen volt egy nem-zsidót felfogadni, így is csak nagy nehézségek árán sikerült végre felépíteni a Szukkát.
Erev Szukkotkor, az ima után, szokás szerint meghívott néhány zsidót, legyenek vendégei az ünnepi vacsoránál. A meghívást azonban szintén nem fogadta el senki.
Mikor eljött a "vendéglátás" ideje, látja ám, hogy Ábrahám, az első Uspiz, kinn áll, és nem akar bemenni a sátrába. Kérdésére, miért nem megy be, Ábrahám azt felelte:
– Nem szokásom olyan helyeken megjelenni, ahol nincsenek vendégek!
Reb Pinchász ekkor belátta, hogy nagy hibát vétett, hogy elűzte maga mellől az embereket. Ettől kezdve azon imádkozott, hogy térjenek vissza hozzá a hívek, és keressék a társaságát.
* * *
A REBECEN LEHARAPTA AZ ETROG DUDORÁT
A sátoros ünnep jellegzetes szimbóluma a négyfajta növényből összeállított csokor, és ezen belül is az a különös citrusféle, az Etrog, amit a jó Isten szinte csak azért teremtett, hogy a zsidóknak legyen mire áldást mondani ezen az ünnepen.
Történelmünk során gyakran volt olyan helyzet, hogy az ünnepi csokor – különösen az etrog – beszerzése nagy nehézségekbe ütközött, s ez nem egyszer komoly áldozatok árán sikerült csak. Moldova György, "A Szent Imre-induló" c. könyvében leirja, hogyan szerzett a pesti Niszel vendéglős 1943 őszén "nagy titokban, halálos kockázattal négy etrogot Párizsból, kettőt kapott Budapest, egyet Niszel szülővárosa Nagyvárad, és egyet Dés." "Tízezer pengőbe került egy etrog" . . .
A zsidó folklórban az etrog fontos szerepet tölt be. Ez egy olyan vallási rekvizítummá vált, amiért egy cádik még a túlvilági üdvösségét is képes feláldozni.
* * *
A zlotsovi cádik, reb Michl, apjától, a szentéletű drochovitsi Mággidtól, örökölt egy pár tfillint, amitől soha semmi pénzért nem volt hajlandó megválni. Gazdag hívei már 50 arany dukátot is ígértek érte – ami nagy pénzt jelentett abban az időben – de mindhiába, ő állhatatos maradt.
Eljött Szukkot ünnepe, és Zlotsov és környékén egyetlen darab etrog sem volt fellelhető. A zsidók valami csodára vártak, hogy majdcsak előkerül valahonnan. És valóban, az ünnep előestéjén megjelent egy zsidó, kezében egy gyönyörűséges gyümölcs, amit csak 50 arany dukátért volt hajlandó eladni.
A cádik a gyors elhatározások embere volt. Gondolkozás nélkül eladta a tfillint ugyanannyiért, amennyit a zsidó az etrogért kért.
A felesége gyanút fogott, honnan szerezte férje az etrogot. Egyhamar persze kiderült az igazság.
Az asszony – aki mindeddig hiába kérlelte férjét, hogy adja el a tfillint, hogy egy kis pénzhez jussanak nagy szegénységükben – iszonyatos dühbe gurult. Olyannyira mérges volt, hogy fogta az etrogot, és leharapta a növény ékességét, a tetején lévő dudort (az ún. "pitem" -et) és az etrogot földhöz vágta.
Minderre reb Michl egy árva szót sem szólt. A legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy haragudna. Mindössze égnek emelte szemét és felsóhajtott:
– Világ Ura! Ha úgy látod jónak, hogy az etrogom alkalmatlan legyen az áldásra (mivel letörték dudorát), én azt magamra nézve elfogadom. . .
Az ünnep után megjelent neki álmában szentéletű apja, aki azt mondta neki, hogy az, hogy nem haragudott meg a feleségére, és nem szidalmazta tettéért, jobb benyomást keltett az égben, mint az, hogy olyan sok pénzt volt képes az etrogért adni. . .
A LÓRA MONDOTT ÁLDÁS…
A nischizi reb Jichák szokta volt mesélni, hogy apja, reb Mordecháj, mielőtt rabbi lett, kereskedéssel foglalkozott. Minden ügylet hasznából egy pár fillért azért tett külön félre, hogy legyen miből etrogot venni Szukkotkor.
Egyik évben ily módon összegyült hat rubel (ez akkoriban igen nagy pénz volt) és beutazott a közeli Brodi városába, hogy megvegye az etrogot.
Útközben azonban találkozott egy szegény vízhordó zsidóval, aki lovasszekéren szokta az ivóvizet szállítani, ez volt a megélhetése. Ez az ember az út szélén ült most, és keservesen siránkozott, mert öreg, kehes lova kimúlt és most mi lesz vele és családjával.
A rabbi, rövid gondolkodás után odaadta hat rubeljét, amiből a vízhordó új lovat vehetett magának.
A rabbi pedig így okoskodott magában: Mi a különbség? Az etrog is egy isteni parancs, a cedóke (jótékonyság) is az.
Majd derűsen arra gondolt, hogy amíg a világon mindenütt a zsidók egy etrogra mondanak áldást, addig ő egy lóra. . .
A fáma szerint még aznap hozott neki valaki egy mehudár (pompás) etrogot, így nemcsak lóra mondhatott áldást. . .
***
"Örvendjetek és vigadjatok a Tóra örömünnepén, és adjátok meg a kellő tiszteletet a Tórának, mert az jobb "áru" minden másnál, aranynál és ékszernél drágább. Örvendjünk és vigadjunk a Tórával, mert életünk, erősségünk és fényességünk. . ." (Az ünnepi imából).
A Szukkot utolsó napja, a Smini Áceret, szó szerinti jelentése: ünnepí gyülekezet. A Midrás hasonlata szerint arra a királyra emlékeztet akí, miután egy többnapos fogadást adott birodalma nagyjainak, majd kegyesen elbocsájtotta őket, kedvelt jó barátját visszatartja, mondván neki: maradj még egy napot, most, hogy már mindenki elment, vigadjunk most mi, baráti, bizalmas kettesben.
Ugyancsak a Midrás említi, hogy amíg Szukkotkor a világ népeinek lelki üdvéért hetven ökröt áldoztak, addig a nyolcadik napon, Smini Áceretkor mindössze egy ökröt és egy kost, a zsidóság és a Teremtő közötti szoros kapcsolat jelképeként.
A Smini Áceretnek is egyébként 50 nappal Szukkot után kellene lenni – ugyanúgy, mint Savuotnak, amely Pészách után van 50 nappal- de a Tóra előbbre hozta, nehogy az esős évszakban kelljen a népnek Jeruzsálembe zarándokolnia. . . (Pszikta rabba 193).
* * *
Mint már arról szó volt, a Szukkot Izraelben 8, mindenütt máshol a világon 9 napig tart. Ezért a diaszpórában a Smini Áceret és Szimchát Tóra egy-egy nap, míg Izraelben ezt a két ünnepet egyben ünneplik meg, de a hangsúly a Szimchát Tóra, vagyis a Tóra örömünnepén van. Ezen a napon fejezik be a Tóra olvasását, olvassák fel az utolsó fejezetet, s a következő szombattói kezdik előlről, a Brésittől.
Ez az ünnep a Talmudban még nincs megemlítve, először a gaoníta irodalomban fordul elő.
Ilyenkor a templomokban esznek, isznak, vigadnak, táncolnak a Tórával, és körmenetben hétszer körüljárják a zsinagógát. A Zóhár, a kabbala kézikönyve említi először, hogy amikor a Tórát megkoronázzák, "szokás lakomát rendezni".
* * *
Ezen a napon is megemlékeznek a halottakról a Mázkir imával.
Különleges imát is elmondanak, melyben esőért szól a fohász. Bölcseink lejegyezték a Szentély főpapjának imáját, melyben – többek között arra kérte a Teremtőt, hogy ne hallgassa meg a vándorok imáját, már ami az esőt illeti, mert a világnak nagy szüksége van esőre.
Ma is azért imádkozunk, hogy a nyári, száraz évszakot bő esős időszak kövesse, hogy Izrael ne szenvedjen csapadék hiányban.
A Talmud elbeszéli, hogy Chanina ben Dószát, aki csodatevő hírében állt, egyszer útközben elérte az eső. Ekkor tekintetét az ég felé emelte, s azt mondta: Világ Ura! Az egész világ örül (az esőnek), és Chanina szenved!?
Erre elállt az eső. Amikor hazaért, ismét az égre emelte tekintetét és újból mondá: Világ Ura! Az egész világ szenved és Chanina nyugodtan ül otthon!?
Erre újból megeredt az eső.
Mondá erre Joszéf rabbi: Mit ért a főpap imája Chaninával szemben? . . (Táánit 24) (
Ősi forrásból 